Mit érez egy születendő gyermek?
"SZÜLETNI SZENVEDÉS"
Gautama
A szülés biztonságban lezajlott! De gondol - e valaki az újszülöttre? Ő vajon elégedett -e? És azon túl, hogy fizikai paramétereit tekintve, tökéletesen működik, vajon mit él át?
Mindent megtesz a kórházi rutin, hogy a baba érkezésére felkészülve, minden jó legyen.
De gondolt -e valaki a születendő gyermek érzelmeire?
Az elmúlt évek során sokat változott a szülés és születés körülménye, "Család centrikus és alternatív" szülészetek és terhesgondozók hirdetik programjaikat, De a lényeg csak kevésbé változott, A "szép" szülés kritériuma manapság is az, ha csendben, "egy hang nélkül" zajlik le, ha a nő fegyelmezetten követi a személyzet utasításait, ha a saját testéről hozott döntésekről, nem nyilváníthat véleményt.
Frédérick Leboyer aktív szülész korában felismerte, hogy micsoda lelki megpróbáltatásokon megy keresztül az újszülött. Nem kevesebbet állít, érző, érzelmekkel születő apró ember, személyiség, akinek születése közben hihetetlen megpróbáltatásokkal kell megbirkóznia. És, hogy ebben nem hogy értő segítséget nem kap, de jelentősen meg is nehezítik a dolgát!
Mintha, mi most a jól megszokott életünkből, egy merőben más világba cseppennénk, idegenek közé, akik más nyelven beszélnek!
Megviselne -e bennünket?
Igen!
Van mód arra, hogy a csecsemő azt érezze nincs baj, nincs mitől félnie?
Igen!
Csak türelemmel, kellő alázattal, elvárások nélkül, igazi figyelemmel kellene jelen lennünk hogy az újszülött méltó fogadtatásban részesüljön!
Részlet, Frédérick Leboyer könyvéből:
"Születni szenvedés
Nem csak szülni.
Világra jönni
fájdalmas
csakúgy mint nem is oly rég fájdalmas volt világra hozni
Amikor Budha azt mondta születni szenvedés,
nem az anyáról,
hanem a gyermekről szólott.
Ami pedig a születés irtózatát okozza....
Ami a születés irtózatát okozza,
az nem annyira a fájdalom,
mint inkább a félelem.
Az újszülött számára a mi világunk ijesztő.
A kis jövevényt az élmények gazdagsága, torokszorító nagysága rémíti meg.
Azt mondják, azt hiszik, hogy az újszülött semmit nem érez.
Mindent érez!
Mindent, teljesen, szűrés, válogatás, különbségtétel nélkül.
A szülés vihar, kavargó tornádó.
A gyermek pedig hajótörést szenved,
elsodorja, ellepi
az érzések szökőkútja,
amit képtelen feldolgozni.
A mi egyetlen bűnünk az, hogy nem tudjuk:
az újszülött érzékszervei működnek, méghozzá
finoman, érzékenyen, pontosan"
Nézzük először a látást.
Nem lát az újszülött?
Ezt írják a könyvek
Ezt hiszik az emberek
Máskülönben hogyan jutna eszünkbe, hogy erre a gyermekre műtőlámpát,
egy olyan reflektort irányítsunk, amelyet egyetlen sebész sem bírna ki?
Hogy lejjebb kellene csavarni a lámpákat, a kicsi érkezésekor?
Ugyan már, ki zavarná magát egy vak miatt?
Az újszülött? Vak?
Épp, hogy megszületett, a fej, a test még börtönben van, de a gyermek óriásira nyitja a szemét.
Be is csukja nyomban, a jól ismert ordítás kíséretében,
mialatt a kis arcra kiül a kimondhatatlan kín képe.
Ha a szenvedés, az erőszak bélyegét akarnánk a gyerekre rásütni,
ha azt akarnánk tudatni vele,hogy őrúltek közé került,
aligha volna alkalmasabb módja, mint hogy ráirányítják a vakító fényt, a születése pillanatában.
Hogyan készítenek elő egy bikaviadalt?
Hogy csinálnak a fájdalmaitól megrészegült tomboló, dühös jó bikát hozzá?
Az állatot egy hétig teljes sötétségben tartják,
majd hirtelen belökik az aréna vakító fényébe.
Akkor aztán vadul megindul, ölnie kell!
Ordít a tömeg
Ordít a gyerek!
Az újszülött? Vak?
Megvakítják!
Ami pedig a vakot illeti...
S most a hallás...
Süket e a gyermek?
Csak annyira, amennyire vak!
Világrajövetelekor, már jó ideje hall.
Már temérdek zajt megismert, az édesanyja testében..
A csontok ropogását a belek zubogását,
és a nagy sámán dob, a szív dübörgését.
a szüntelen nyugtalanító hullámverés,
a nagy zúdulás, amely néha viharba megy
az Ő légzése
Aztán pedig az Ige
az Ő hangja
ez az összetéveszthetetlen csengésű hang,
amely hajlításaival, hangulataival, hangsúlyával
szinte körbefogja a gyermeket.
Aztán ott vannak a külvilág zajai,
Apjával még nem találkozott, de a hangját már sokkal előbb ismeri a gyermek.
Micsoda óriási koncert!
Igen, de mindezt, megszűri, tompítja, mérsékli, megtöri a magzatvíz.
E védő ölelésből a felszínre törve, a világ tele van robajjal, csattogással.
Hangunk, kiáltásunk e védtelen kis lényre megannyi mennydörgés erejével het.
Kinek jutna eszébe, halkan beszélni a szülőszobában?
"Nyomjon, nyomjon, még jobban!"
- hangok, az üvöltés,
akárha,a kocsis hajszolná a lovait.
Ige, ez aztán az elbájoló lágy zene!
Jaj, szegény kicsike,
mily szörnyű viszontagság megszületésed!
Egy csapásra, teljes tudatlanságunkba, akaratlan ostobaságunka kell csöppenned!
És a bőröddel kicsikém, legalább jobban bánnak e?
Ugyan már, az újszülött az nem érez semmit!
Semmit sem érez, jaj, csakugyan?
Semmit sem érez, ez a félénk kis bőr, melyet minden semmiség megremegtet, az a bőr, amely megérzi, barát közeledik e, vagy ellenség, és belé reszket?
Ez a zsenge bőr, amely érzékeny mint a friss égési seb, mely addig mást nem ismert, csak gyöngédséget, nyálkás hártyák simogatását, most mire van kárhoztatva?
Frottírtörülközőre, durva szövetekre, és néha még kefére is!
Jaj, a töviskoronára!
Ez a közénk érkező kicsike, tüskebokorban köt ki!
Csoda -e, hogy ordít?
Mi pedig nevetjük tiszta szívünkből!
E kálváriát végignézve, feltör belőlünk a kiáltás!
"Elég! Elég!"
Igen, a pokol létezik. Nem mese.
És valóban, égetnek benne.
De ez a pokol, nem az élet végén, a másvilágon várakozik.
Itt van, a kezdet, kezdetén.
Ezt a gyötrelmet mérjük a gyermekre, akaratlanul is.
Ezt a tüskebokrot, ezt a lángtengert állítjuk önmagunk és az ártatlan közé.
De vége van, ezzel a kínoknak?
Nem, nem a tűz,
mely bőrét égeti, mely szemét égeti,
belenyomul, és a gyermek bensejét mardossa.
Igen, mindennél nagyobb, a tüdőt égető hasító levegő.
Gondoljunk csak vissza az első cigarettára,
amikor először próbáltuk a füstöt letüdőzni.
A csuklásra, a könnybe lábadó szemünkre, az elvörösödött arcunkra, a heves köhögésre!
Mennyivel durvábban éget,
mennyivel váratlanabbul,
bántóbban hatol be a levegő, a test belsejébe!
Ennek az égésnek a borzalma, igen, felülmúl, minden eddigit.
A gyermekben, minden tiltakozik,
ki akarja rekeszteni, ki akarja köpni,
vissza akarja lökni az ellenséget.
És feljajdul.
Az első kiáltás: "Nem!"
Olyan lény összerándulása ez, akit gyalázatosan kínoznak, bántanak,
Végtelen, szenvedélyesen utasítja el, magát az életet!
Ugye, most már vége?
sajnos, nem!
Amint a gyermek kijött, megmarkolják a két lábát, és fejjel lefelé lógatják.
A kis test valóban csúszós, mindenütt vastag, mindenütt , fehér zsíros máz borítja.
Könnyen kicsúszhat, elejthetik.
Jól meg kell hát markolni!
Jól. Szerintük!
De, jó -e a gyermeknek, ha így himbálózik az ürességben?
Igazában, megfoghatatlan szédülést él át,
azt a lidérces szorongást, amely olyankor tolul fel bennünk, amikor azt álmodjuk, hogy a lift áttöri a mennyezetet,
és sebesen zuhanunk a hatodikról, a földszintre,
iszonyattal látva, hogy a padló is kifut a talpunk alól!
Minden szédülésünk, minden szorongásunk
ősforrása
a születés.
A világ egyik legegyszerűbb jelensége ez.
De, hogy megértsük, vissza kell nyúlni az eredethez,
az anyaméhben.
végigkövetni a hát viszontagságait.
Az erő gerincessé tesz, a félelem a hátunkat borzongatja.
Lelkem rezdülései, valójában a hátam rezdülései.
A BABA életének az anyaméhben két szakasza volt.
Két, egymással ellentétes évszak, akár a tél, meg a nyár.
Először volt az aranykor.
Az embrió
mozdulatlan, sarjadó, rügyező kis növény.
A növény állattá lesz, eluralkodik rajta a mozgás..
A fácska mozgatja ágait, a magzat mosolyog, élvezi, hogy végtagjai vannak.
Mámorító szabadság!
Igen, aranykorát éli ez a súlytalan, korlátlanul mozgó kis lény, kit a vizek hordoznak, s a madár könnyedségét és a hal ficánkolását ajándékozzák neki.
Birodalma különben határtalan.
Határtalan a szabadsága is.
A várandósság első szakaszában a burok - amely nem más, mint a vizet, meg a benne lubickoló gyermeket, körülfogó hártyák - tehát gyorsabban nő, mint a Baba. Bárhogyan gyarapszik, virul a gyermek, birodalma még jobban gyarapszik. Alighogy megérinti birodalma határait, azok máris kitolódnak, szinte a végtelenségig.
Miután elmúlt a terhesség első fele, minden az ellentétébe csap át. A gyermek, gyorsabban kezd növekedni, mint az Őt körülvevő méh.
Falakkal találja szemben magát,
és hamarosan beléjük is ütközik.
Az univerzum összeszorul,
és beszorítja a zsákmányát.
Sugárzó ifjú napok, bolondos szabadság, bolondos könnyedség, hová tűntetek?
Határtalan birodalmában országló királyból, a gyermek fogollyá lett.
Börtön.
És nem is akármilyen!
Szűk zárka, amelynek minden fala, egyszerre érint.
A mennyezet olyan alacsony, hogy a fejét nem emelheti föl.
Gyűlöletes, de kérlelhetetlen, könyörtelen sors!
Mitévő legyen hát?
Beletörődik.
A gyermek, meggörnyed, összehúzza magát, lehajtja fejét.
Honnan tudná, hogy növekszik?
Már alig bírja a beletörődést, az alávetettséget, a megaláztatást,
mikor hirtelen életre kel a börtön, és akár egy polip, körülfonja zsákmányát.
Megkezdődnek az összehúzódások, melyek a terhesség utolsó hónapjának kezdetétől egy hónapon át szorongatják.
A kis fogoly eleinte fél.
De az első ijedelmek elmúlásával, következik a megszokás.
Hamarosan megbarátkozik a helyzetével.
Megszereti, ezt a simogatást, ezt az ölelést.
Ami először reszketést váltott ki belőle, attól most ellágyul.
Ahányszor érzi, boldogan megremeg.
Egy napon, sajnos vége a játéknak.
A szeretett hullámzás viharrá lesz,
a barát fúriává.
Az a valami, ami a gyermeket ölelgette, gonosszá válik.
Már nem öleli, már gyötri.
Az örömteli játék, gyűlöletessé válik.
Már nem szeretgetnek,
hanem elűznek!
Pedig, hát...szerettél..
most meg préselsz, és nyomsz lefelé...
összezúzol, és halálomat akarod,
azt, hogy beleugorjak ebbe a szakadékba, ebbe a semmibe!
A gyermek teljes erejéből ellenáll.
Csak nem kilépni, csak nem kiugrani...
Bármit, csak ezt az ürességet, ne!
Sajnos, mit sem tehet, ez ellen a mérhetetlen, hatalmas erő ellen!
Összeszorított vállal, behúzott fejjel, megszakadásig hevesen verő szívvel,
a gyermek immár egyetlen félelemgomolyag.
A falak még jobban összeszorítják.
A zárka alagúttá válik,
az alagút tölcsérré.
A határokat többé nemismerő félelem, őrjöngéssé fokozódik.
Dühtől részegülten a fogoly kapálódzva támadásba lendül.
Csupa gyűlölet.
Át kell törnöm ezt a falat, amely össze akarja zúzni a fejem,
át kell törnöm ezt a falat, amely a halálomat akarja.
Pedig, ez a fal...az anyám,
aki hordott, aki szeretett.
A szörnyeteg még erőteljesebben szorít.
Jaj a fejem!
Hogy nem roppan szét a fejem ennyi fájdalom súlyától!
A vég közel, a halál bizonyos...
Honnan tudná szerencsétlen gyermek,
hogy minél sűrűbb a sötétség, Ő annál közelebb van
a fényhez,
az élethez!
Hirtelen minden felrobban...
A falak leomlanak...
a börtön a zárka eltűnik.
Semmi!
Szétrobbant a világmindenség?
Nem, megszülettem...
Anyám hol vagy?
Nélküled puszta szédület vagyok...
gyere, gyere, vissza hozzám,
végy magadhoz,
ölelj, szorosan át,
csak szeress nagyon...
De az ellenség most a hátuljánál támad, és a két lábánál fogva lógatják lefelé a gyereket, a feje amely a dráma egész súlyát hordozta,
ide - oda forog, leng az űrben!
És hová tesszük ezt a mártírt?
Ezt a zsigerek lágy melegéből érkezettet?
Egy mérleg hideg lapjára.
Acél kemény, jeges hideg, éget, mint a tűz.
A gyermek ordítása megduplázódik!
A jelenlévők ujjonganak.
Hallja, hallja, hogy kiabál - mondja valaki elragadtatva, hogy egy ilyen kis valaki ekkora zajt tud csapni.
Új erős kéz markolja meg a gyermeket,
megint a bokájánál,
új utazás, új szédület.
Lefektetik valamilyen asztal lapjára.
A gyermek rúgkapál, megszállottként harcol.
De mi vagyunk a nagyok, mi vagyunk az erősek!
Végül szétfeszítik a gyenge szemhéjakat, és közéjük hullajtanak néhány csepp égető folyadékot...
Végre a gyermek egyedül marad.elveszetten, ebben az ellenséges eszement világban, továbbra is fojtogatja a félelem...
Menekülni, menekülni...
Anya hol vagy?
Ölelj magadhoz....
Gautama
A szülés biztonságban lezajlott! De gondol - e valaki az újszülöttre? Ő vajon elégedett -e? És azon túl, hogy fizikai paramétereit tekintve, tökéletesen működik, vajon mit él át?
Mindent megtesz a kórházi rutin, hogy a baba érkezésére felkészülve, minden jó legyen.
De gondolt -e valaki a születendő gyermek érzelmeire?
Az elmúlt évek során sokat változott a szülés és születés körülménye, "Család centrikus és alternatív" szülészetek és terhesgondozók hirdetik programjaikat, De a lényeg csak kevésbé változott, A "szép" szülés kritériuma manapság is az, ha csendben, "egy hang nélkül" zajlik le, ha a nő fegyelmezetten követi a személyzet utasításait, ha a saját testéről hozott döntésekről, nem nyilváníthat véleményt.
Frédérick Leboyer aktív szülész korában felismerte, hogy micsoda lelki megpróbáltatásokon megy keresztül az újszülött. Nem kevesebbet állít, érző, érzelmekkel születő apró ember, személyiség, akinek születése közben hihetetlen megpróbáltatásokkal kell megbirkóznia. És, hogy ebben nem hogy értő segítséget nem kap, de jelentősen meg is nehezítik a dolgát!
Mintha, mi most a jól megszokott életünkből, egy merőben más világba cseppennénk, idegenek közé, akik más nyelven beszélnek!
Megviselne -e bennünket?
Igen!
Van mód arra, hogy a csecsemő azt érezze nincs baj, nincs mitől félnie?
Igen!
Csak türelemmel, kellő alázattal, elvárások nélkül, igazi figyelemmel kellene jelen lennünk hogy az újszülött méltó fogadtatásban részesüljön!
Részlet, Frédérick Leboyer könyvéből:
"Születni szenvedés
Nem csak szülni.
Világra jönni
fájdalmas
csakúgy mint nem is oly rég fájdalmas volt világra hozni
Amikor Budha azt mondta születni szenvedés,
nem az anyáról,
hanem a gyermekről szólott.
Ami pedig a születés irtózatát okozza....
Ami a születés irtózatát okozza,
az nem annyira a fájdalom,
mint inkább a félelem.
Az újszülött számára a mi világunk ijesztő.
A kis jövevényt az élmények gazdagsága, torokszorító nagysága rémíti meg.
Azt mondják, azt hiszik, hogy az újszülött semmit nem érez.
Mindent érez!
Mindent, teljesen, szűrés, válogatás, különbségtétel nélkül.
A szülés vihar, kavargó tornádó.
A gyermek pedig hajótörést szenved,
elsodorja, ellepi
az érzések szökőkútja,
amit képtelen feldolgozni.
A mi egyetlen bűnünk az, hogy nem tudjuk:
az újszülött érzékszervei működnek, méghozzá
finoman, érzékenyen, pontosan"
Nézzük először a látást.
Nem lát az újszülött?
Ezt írják a könyvek
Ezt hiszik az emberek
Máskülönben hogyan jutna eszünkbe, hogy erre a gyermekre műtőlámpát,
egy olyan reflektort irányítsunk, amelyet egyetlen sebész sem bírna ki?
Hogy lejjebb kellene csavarni a lámpákat, a kicsi érkezésekor?
Ugyan már, ki zavarná magát egy vak miatt?
Az újszülött? Vak?
Épp, hogy megszületett, a fej, a test még börtönben van, de a gyermek óriásira nyitja a szemét.
Be is csukja nyomban, a jól ismert ordítás kíséretében,
mialatt a kis arcra kiül a kimondhatatlan kín képe.
Ha a szenvedés, az erőszak bélyegét akarnánk a gyerekre rásütni,
ha azt akarnánk tudatni vele,hogy őrúltek közé került,
aligha volna alkalmasabb módja, mint hogy ráirányítják a vakító fényt, a születése pillanatában.
Hogyan készítenek elő egy bikaviadalt?
Hogy csinálnak a fájdalmaitól megrészegült tomboló, dühös jó bikát hozzá?
Az állatot egy hétig teljes sötétségben tartják,
majd hirtelen belökik az aréna vakító fényébe.
Akkor aztán vadul megindul, ölnie kell!
Ordít a tömeg
Ordít a gyerek!
Az újszülött? Vak?
Megvakítják!
Ami pedig a vakot illeti...
S most a hallás...
Süket e a gyermek?
Csak annyira, amennyire vak!
Világrajövetelekor, már jó ideje hall.
Már temérdek zajt megismert, az édesanyja testében..
A csontok ropogását a belek zubogását,
és a nagy sámán dob, a szív dübörgését.
a szüntelen nyugtalanító hullámverés,
a nagy zúdulás, amely néha viharba megy
az Ő légzése
Aztán pedig az Ige
az Ő hangja
ez az összetéveszthetetlen csengésű hang,
amely hajlításaival, hangulataival, hangsúlyával
szinte körbefogja a gyermeket.
Aztán ott vannak a külvilág zajai,
Apjával még nem találkozott, de a hangját már sokkal előbb ismeri a gyermek.
Micsoda óriási koncert!
Igen, de mindezt, megszűri, tompítja, mérsékli, megtöri a magzatvíz.
E védő ölelésből a felszínre törve, a világ tele van robajjal, csattogással.
Hangunk, kiáltásunk e védtelen kis lényre megannyi mennydörgés erejével het.
Kinek jutna eszébe, halkan beszélni a szülőszobában?
"Nyomjon, nyomjon, még jobban!"
- hangok, az üvöltés,
akárha,a kocsis hajszolná a lovait.
Ige, ez aztán az elbájoló lágy zene!
Jaj, szegény kicsike,
mily szörnyű viszontagság megszületésed!
Egy csapásra, teljes tudatlanságunkba, akaratlan ostobaságunka kell csöppenned!
És a bőröddel kicsikém, legalább jobban bánnak e?
Ugyan már, az újszülött az nem érez semmit!
Semmit sem érez, jaj, csakugyan?
Semmit sem érez, ez a félénk kis bőr, melyet minden semmiség megremegtet, az a bőr, amely megérzi, barát közeledik e, vagy ellenség, és belé reszket?
Ez a zsenge bőr, amely érzékeny mint a friss égési seb, mely addig mást nem ismert, csak gyöngédséget, nyálkás hártyák simogatását, most mire van kárhoztatva?
Frottírtörülközőre, durva szövetekre, és néha még kefére is!
Jaj, a töviskoronára!
Ez a közénk érkező kicsike, tüskebokorban köt ki!
Csoda -e, hogy ordít?
Mi pedig nevetjük tiszta szívünkből!
E kálváriát végignézve, feltör belőlünk a kiáltás!
"Elég! Elég!"
Igen, a pokol létezik. Nem mese.
És valóban, égetnek benne.
De ez a pokol, nem az élet végén, a másvilágon várakozik.
Itt van, a kezdet, kezdetén.
Ezt a gyötrelmet mérjük a gyermekre, akaratlanul is.
Ezt a tüskebokrot, ezt a lángtengert állítjuk önmagunk és az ártatlan közé.
De vége van, ezzel a kínoknak?
Nem, nem a tűz,
mely bőrét égeti, mely szemét égeti,
belenyomul, és a gyermek bensejét mardossa.
Igen, mindennél nagyobb, a tüdőt égető hasító levegő.
Gondoljunk csak vissza az első cigarettára,
amikor először próbáltuk a füstöt letüdőzni.
A csuklásra, a könnybe lábadó szemünkre, az elvörösödött arcunkra, a heves köhögésre!
Mennyivel durvábban éget,
mennyivel váratlanabbul,
bántóbban hatol be a levegő, a test belsejébe!
Ennek az égésnek a borzalma, igen, felülmúl, minden eddigit.
A gyermekben, minden tiltakozik,
ki akarja rekeszteni, ki akarja köpni,
vissza akarja lökni az ellenséget.
És feljajdul.
Az első kiáltás: "Nem!"
Olyan lény összerándulása ez, akit gyalázatosan kínoznak, bántanak,
Végtelen, szenvedélyesen utasítja el, magát az életet!
Ugye, most már vége?
sajnos, nem!
Amint a gyermek kijött, megmarkolják a két lábát, és fejjel lefelé lógatják.
Könnyen kicsúszhat, elejthetik.
Jól meg kell hát markolni!
Jól. Szerintük!
De, jó -e a gyermeknek, ha így himbálózik az ürességben?
Igazában, megfoghatatlan szédülést él át,
azt a lidérces szorongást, amely olyankor tolul fel bennünk, amikor azt álmodjuk, hogy a lift áttöri a mennyezetet,
és sebesen zuhanunk a hatodikról, a földszintre,
iszonyattal látva, hogy a padló is kifut a talpunk alól!
Minden szédülésünk, minden szorongásunk
ősforrása
a születés.
A világ egyik legegyszerűbb jelensége ez.
De, hogy megértsük, vissza kell nyúlni az eredethez,
az anyaméhben.
végigkövetni a hát viszontagságait.
Az erő gerincessé tesz, a félelem a hátunkat borzongatja.
Lelkem rezdülései, valójában a hátam rezdülései.
A BABA életének az anyaméhben két szakasza volt.
Két, egymással ellentétes évszak, akár a tél, meg a nyár.
Először volt az aranykor.
Az embrió
mozdulatlan, sarjadó, rügyező kis növény.
A növény állattá lesz, eluralkodik rajta a mozgás..
A fácska mozgatja ágait, a magzat mosolyog, élvezi, hogy végtagjai vannak.
Mámorító szabadság!
Igen, aranykorát éli ez a súlytalan, korlátlanul mozgó kis lény, kit a vizek hordoznak, s a madár könnyedségét és a hal ficánkolását ajándékozzák neki.
Birodalma különben határtalan.
Határtalan a szabadsága is.
A várandósság első szakaszában a burok - amely nem más, mint a vizet, meg a benne lubickoló gyermeket, körülfogó hártyák - tehát gyorsabban nő, mint a Baba. Bárhogyan gyarapszik, virul a gyermek, birodalma még jobban gyarapszik. Alighogy megérinti birodalma határait, azok máris kitolódnak, szinte a végtelenségig.
Miután elmúlt a terhesség első fele, minden az ellentétébe csap át. A gyermek, gyorsabban kezd növekedni, mint az Őt körülvevő méh.
Falakkal találja szemben magát,
és hamarosan beléjük is ütközik.
Az univerzum összeszorul,
és beszorítja a zsákmányát.
Sugárzó ifjú napok, bolondos szabadság, bolondos könnyedség, hová tűntetek?
Határtalan birodalmában országló királyból, a gyermek fogollyá lett.
Börtön.
És nem is akármilyen!
Szűk zárka, amelynek minden fala, egyszerre érint.
A mennyezet olyan alacsony, hogy a fejét nem emelheti föl.
Gyűlöletes, de kérlelhetetlen, könyörtelen sors!
Mitévő legyen hát?
Beletörődik.
A gyermek, meggörnyed, összehúzza magát, lehajtja fejét.
Honnan tudná, hogy növekszik?
Már alig bírja a beletörődést, az alávetettséget, a megaláztatást,
mikor hirtelen életre kel a börtön, és akár egy polip, körülfonja zsákmányát.
Megkezdődnek az összehúzódások, melyek a terhesség utolsó hónapjának kezdetétől egy hónapon át szorongatják.
A kis fogoly eleinte fél.
De az első ijedelmek elmúlásával, következik a megszokás.
Hamarosan megbarátkozik a helyzetével.
Megszereti, ezt a simogatást, ezt az ölelést.
Ami először reszketést váltott ki belőle, attól most ellágyul.
Ahányszor érzi, boldogan megremeg.
Egy napon, sajnos vége a játéknak.
A szeretett hullámzás viharrá lesz,
a barát fúriává.
Az a valami, ami a gyermeket ölelgette, gonosszá válik.
Már nem öleli, már gyötri.
Az örömteli játék, gyűlöletessé válik.
Már nem szeretgetnek,
hanem elűznek!
Pedig, hát...szerettél..
most meg préselsz, és nyomsz lefelé...
összezúzol, és halálomat akarod,
azt, hogy beleugorjak ebbe a szakadékba, ebbe a semmibe!
A gyermek teljes erejéből ellenáll.
Csak nem kilépni, csak nem kiugrani...
Bármit, csak ezt az ürességet, ne!
Sajnos, mit sem tehet, ez ellen a mérhetetlen, hatalmas erő ellen!
Összeszorított vállal, behúzott fejjel, megszakadásig hevesen verő szívvel,
a gyermek immár egyetlen félelemgomolyag.
A falak még jobban összeszorítják.
A zárka alagúttá válik,
az alagút tölcsérré.
A határokat többé nemismerő félelem, őrjöngéssé fokozódik.
Dühtől részegülten a fogoly kapálódzva támadásba lendül.
Csupa gyűlölet.
Át kell törnöm ezt a falat, amely össze akarja zúzni a fejem,
át kell törnöm ezt a falat, amely a halálomat akarja.
Pedig, ez a fal...az anyám,
aki hordott, aki szeretett.
A szörnyeteg még erőteljesebben szorít.
Jaj a fejem!
Hogy nem roppan szét a fejem ennyi fájdalom súlyától!
A vég közel, a halál bizonyos...
Honnan tudná szerencsétlen gyermek,
hogy minél sűrűbb a sötétség, Ő annál közelebb van
a fényhez,
az élethez!
Hirtelen minden felrobban...
A falak leomlanak...
a börtön a zárka eltűnik.
Semmi!
Szétrobbant a világmindenség?
Nem, megszülettem...
Anyám hol vagy?
Nélküled puszta szédület vagyok...
gyere, gyere, vissza hozzám,
végy magadhoz,
ölelj, szorosan át,
csak szeress nagyon...
De az ellenség most a hátuljánál támad, és a két lábánál fogva lógatják lefelé a gyereket, a feje amely a dráma egész súlyát hordozta,
ide - oda forog, leng az űrben!
És hová tesszük ezt a mártírt?
Ezt a zsigerek lágy melegéből érkezettet?
Egy mérleg hideg lapjára.
Acél kemény, jeges hideg, éget, mint a tűz.
A gyermek ordítása megduplázódik!
A jelenlévők ujjonganak.
Hallja, hallja, hogy kiabál - mondja valaki elragadtatva, hogy egy ilyen kis valaki ekkora zajt tud csapni.
Új erős kéz markolja meg a gyermeket,
megint a bokájánál,
új utazás, új szédület.
Lefektetik valamilyen asztal lapjára.
A gyermek rúgkapál, megszállottként harcol.
De mi vagyunk a nagyok, mi vagyunk az erősek!
Végül szétfeszítik a gyenge szemhéjakat, és közéjük hullajtanak néhány csepp égető folyadékot...
Végre a gyermek egyedül marad.elveszetten, ebben az ellenséges eszement világban, továbbra is fojtogatja a félelem...
Menekülni, menekülni...
Anya hol vagy?
Ölelj magadhoz....
